Amikor 2000 tavaszára Ukrajnában hivatalosan befejeződött a kolhozok felszámolása, a kárpátaljai földműveseknek fejenként átlagosan juttatott másfél-két hektáros parcellákon mindenütt szorgos munka folyt. Ekkor már csaknem egy évtizede tartott az az egyre mélyülő gazdasági válság, amely jóval Ukrajna 1991-es függetlenné válása előtt, a szovjet birodalom felbomlásával vette kezdetét. A városokban működő gyárak, üzemek sorra zárták be kapuikat, és ezek dolgozói – jelentős részük vidékről járt be a munkahelyére – tízezrével szaporították a muszájföldművesek egy ideig kellőképpen lelkes, ám mindvégig képzetlen és gazdálkodásban járatlan táborát.
Kellő szaktudás és megfelelő felszereltség híján csak idő kérdése volt, hogy az újdonsült földtulajdonosok mikor buknak bele vállalkozásukba.
Ezt sok minden késleltette: a kialakulatlan piaci viszonyok éppúgy, mint a túlélés mindent felülíró kényszere. Amikor az éhenhalás veszélye, a teljes ellehetetlenülés réme fenyeget, nem feltétlenül azt latolgatod, hogy amivel foglalkozol, az mennyire jövedelmező… Ám a világnak ezen a fertályán is kiderül előbb-utóbb, hogy ráfizetésből hosszabb távon nem lehet megélni.
A városi munkahelyekről kikerült dolgozók, illetve a sorozatos kudarcokat megélt gazdák újfajta túlélési stratégiákon kezdtek gondolkodni, és hamarosan százezrek szegődtek el külhoni vendégmunkásnak. A viszonylag kevés földű Kárpátalján ennek következtében egyre több föld maradt parlagon.
Eközben Ukrajna többi részein egészen másfajta folyamatok játszódtak le. Ott a legtöbb régióban a kolhozok helyén – többnyire a régi vezetők irányításával – hatalmas mezőgazdasági vállalkozások jöttek létre, amelyek új tulajdonosaiktól bérbe vették a földeket, az egykori nagyüzem gazdasági épületeivel, gépparkjával egyetemben. Belső-Ukrajnában a 8–10 ezres, sőt 15–20 ezer hektáron gazdálkodó agrárcégek, köszönik szépen, egyelőre jól megvannak. A fekete földű, kiváló termőképességű területeken viszonylag kis befektetéssel is eredményesen termesztik a hagyományos szántóföldi növényeket: főként kalászosokat, kukoricát, napraforgót és repcét.
Mint köztudott, Ukrajna az olajosnövények termesztésében a világ élmezőnyébe tartozik.
Naivság lenne azonban azt hinni, hogy ezek a változások a vidéki Ukrajna felvirágzását hozták volna magukkal: a munkanélküliség szülte kilátástalanság, a bizonytalan jövő miatt csak az utóbbi évtizedben közel 200 falu néptelenedett el teljesen, és ez a folyamat egyelőre megállíthatatlannak tűnik.
A felületes szemlélő azt gondolná, hogy immár túljutottunk a nehezén, ugyanis míg tíz esztendővel ezelőtt a kárpátaljai szántók több mint egyharmadát hagyták magukra az eredménytelen gazdálkodásba belefáradt tulajdonosaik, addig ma már legfeljebb a földművelésre alkalmas területek 10 százaléka hever parlagon a megyében.
Bár az ukrajnai agrárium szereplői mostanság gyakorlatilag semmiféle központi támogatásban nem részesülnek, 2,5–3 mázsa terményért még így is érdemes bérbe venni egy hektárnyi földterületet. Az utóbbi időben nem kárpátaljai illetőségű pénzemberek a bérbe vett földeken egyre több mezőgazdasági vállalkozást hoznak létre vidékünkön.
Sokak szerint nem is a mostani csekélyke haszon reményében teszik ezt, hanem abból a célból, hogy kedvező rajtpozícióba kerüljenek, ha az országban felszabadul majd a földpiac, és végre mindenféle jogi huzavona nélkül lehet mezőgazdasági területeket vásárolni Európa egyik legtermékenyebb termőtalajokkal rendelkező államában – amelyek nem mellesleg több millió hektárt tesznek ki.
Jelenleg a termőföldre eladási tilalom van érvényben. A föld értékesítésével kapcsolatos moratóriumot a parlament minden évben egy esztendővel meghosszabbítja.
Vajon meddig tartható ez az állapot? A kárpátaljai magyarok jövőjéért aggódókat erősen foglalkoztatja ez a kérdés, mivel az itteni nemzetrész tagjainak kezén jelenleg mintegy 100 ezer hektárnyi mezőgazdasági terület található. Hatalmas vagyon ez, és a jelentősége még inkább megnő, ha tisztában vagyunk vele, hogy ez a vidék mezőgazdaságilag hasznosítható területének csaknem felét teszi ki.
Afelől semmiféle kétségünk nem lehet, hogy a parlament többnyire olyan döntéseket hoz, amely a nagy oligarchák számára kedvez, vallja Iljasevics Viktor ügyvéd, a Kárpátaljai Magyar Vállalkozók Szövetségének elnökségi tagja. – Látszólag mindenkinek megfelel ez a mostani állapot, hisz például a föld bérlése messze nem kerül annyiba, mintha az illető a földterületet – ha még oly potom pénzért is – megvásárolná.
Számításaink szerint ugyanannyi pénzért huszonötharmincszor több földet lehet hosszú távra bérbe venni, mint megvásárolni. A jelenlegi bérlők amúgy is nyeregben érezhetik magukat, hiszen a bérleti szerződések minimum 12 évre köttetnek, sőt sok esetben 20–30–40 esztendőre szól a megállapodás.
Mi valamennyi fórumon arra hívjuk fel a földtulajdonosok figyelmét, hogy hiába szeretnék kikényszeríteni a bérlők azt, hogy a moratórium feloldása után elővásárlási joggal rendelkezzenek, ezt eddig a törvények nem írják elő. Arra biztatjuk a gazdákat, hogy ha mostanában nem tudnak bármit is kezdeni a birtokukban levő parcellákkal, akkor se kótyavetyéljék el.
Zárójelben jegyzem meg, hogy a föld elajándékozását, természetszerűen, nem tiltják a jogszabályok, így ilyen vagy más módokon már rengeteg földrészleg cserélt gazdát. De mi azt valljuk, adjuk meg az esélyt a következő nemzedékeknek arra, hogy a szülőföldjükön mezőgazdasági vállalkozásba kezdve próbáljanak meg boldogulni. Persze tisztában vagyunk azzal is, hogy azt az egyedülálló nyugdíjast, akinek több hónapos közüzemi tartozása van, vagy nem tudja megvenni a szükséges gyógyszereket, ebben a helyzetben egy kedvezőnek tűnő ajánlat esetén nem érdeklik az ilyen hosszú távú elképzelések. Kiszolgáltatott helyzetében azzal sem törődik, ha valós értéke töredékéért mond le az egyetlen jelentősebb vagyontárgyáról.
A kérdés szakértői egyébként arra hívják fel a figyelmet, hogy bár Ukrajnában a földpiac felszabadítása jelentős kockázatokkal járhat, de az állam egyre inkább kényszerhelyzetbe kerül. Egyrészt ezekből az ügyletekből, másrészt az állami földek eladásából jelentős bevételre tehetne szert, viszont félő, hogy megfelelő törvényi szabályozás híján az oligarchák gyakorlatilag fizetség nélkül juthatnak hozzá a szántók jelentős részéhez.
Amúgy ismerjük el, hogy az ukrán mezőgazdasági nagyvállalatok helyzete sem lehet könnyű. Például ki tudná megmondani, hogy meddig bírják majd a konkurenciaharcot a központi forrásokból jelentős mértékben támogatott külhoni versenytársaikkal.
Az Európai Unió és az Ukrajna között kötött szabadkereskedelmi megállapodás fényében ez a kérdés egyre inkább aktuálissá válik.
Mint említettük, a kolhozok felszámolásakor az aktív szövetkezeti tagoknak és a nyugdíjasoknak átlagosan 1,5–2,5 hektárnyi parcellát juttattak. Mivel egy családban rendszerint több kolhoztag, illetve nyugdíjas is volt, így ma már nem ritka a 4–6 hektáros birtokméret – ami, például szántóföldi növények termesztése esetén, még messze van az ideálistól.
Bizonyos mértékű földkoncentrációra igenis szükség van, ám azt úgy kellene végrehajtani, hogy a termőföld a helyi gazdák tulajdonában, illetve bérleményében maradjon, vallja Gál István, a Pro Agricultura Carpatica Jótékonysági Alapítvány tagja.
Aki gabonafélék termesztésével kíván eredményesen foglalkozni, annak nálunk is legalább 40–50 hektárral kell rendelkeznie. Intenzív zöldségtermesztéshez jóval kisebb területre van szükség.
Ezért sem meglepő, hogy az általunk meghirdetett „Első lépés” programban részt venni szándékozók többsége fóliakertészetet szeretne létrehozni, illetve már meglevő kertészetét szeretné fejleszteni.
A Magyarország által támogatott projekt kamatmentes hitellel kívánja az életképes családi gazdaságok létrehozását elősegíteni.
Aki hosszú távon is sikeres szeretne lenni, annak nemcsak korszerű termesztéstechnológiai ismeretekkel kell rendelkeznie, hanem az itteni piac törvényszerűségeit is értenie kell, folytatja a szakember. – Tanfolyamainkkal, az általunk szervezett tanulmányutakkal ezt szeretnénk elősegíteni.
A fiatal gazdák körében egyébként meglehetősen nagy érdeklődés tapasztalható az anyaország által meghirdetett többi, szintén a vidék fejlesztését célzó programok iránt is, hiszen bármilyen nehéz a helyzet Kárpátalján, azok, akik itt maradtak, a szülőföldjükön szeretnék megtalálni a boldogulásukat.
Hányszor lehet tönkremenni?
Ezt a megdöbbentő kérdést tette fel a minap, a jégverés miatti tetemes károk számbavételekor egy beregvidéki termelő. Esete jól jellemzi a kárpátaljai agrárium szereplőinek kiszolgáltatottságát. Lássuk be, hogy a hosszú távra szóló, tehát tervezhető gazdálkodáshoz nemcsak megfelelő szakismeretre, indulótőkére, megfelelő gépparkra és stabil piaci viszonyokra van szükség, hanem a természeti csapások okozta károk enyhítésének pénzügyi rendszerére is. Ez Ukrajnában sajnos még gyerekcipőben jár.
Az előzőekben felsoroltak mellett mit lehetne még tenni annak érdekében, hogy a kárpátaljai magyarok a gazdasági kényszer szorításában ne váljanak szülőföldjükön modernkori zsellérekké? Számomra a legszimpatikusabb koncepció az, amelynek lényege, hogy legtekintélyesebb történelmi egyházaink – amelyek eddig is sikeresen működtetnek líceumokat, árvaházakat, öregek otthonát, óvodákat stb. – váljanak ismét földtulajdonosokká. Pályázzanak olyan pénzekre, amelyek elősegítik egyházi földalapok létrejöttét.
Az így megszerzett földeket aztán az egyházközségek saját belátásuk és részben a maguk feltételrendszere szerint adnák bérbe. Ezáltal megszűnne a földtulajdonosok ma még naponta tetten érhető kiszolgáltatottsága, és nem kényszerülnének mindenféle nemtelen alkuk megkötésére.
Forrás: Magyar Mezőgazdaság